Az én (post)covid történetem – 1.rész

November 26. hétfő. Kis túlzással élve, a nap, amely megváltoztatta az életünket vagy legalábbis az élethez való hozzáállásunkat. Kislányunk enyhe (fél napos) orrfolyása és levertsége után férjem napközben hívott, hogy belázasodott. Másnap reggel érkezett is egy mentő, két tesztet készítő orvossal. Férjem és lányunk eredménye pozitív lett. Mivel én is köhögtem, engem is „listára vettek”, Gergő fiúnk pedig mivel nem jár óvodába, őt sem tesztelték. Telefonhívásokat követően karantént rendeltek el számunkra, majd kislányunk osztályának is. Bár Fanni a fél napos orrfolyást leszámítva már jól is volt ekkor. Gergőnk kb. 4 nap múlva egyik éjjel pár órán át lázas volt. Elkezdtünk mindannyian C, D-vitamint, mi felnőttek pedig még szelént, cinket, Aspirin protectet szedni, természetgyógyász ismerősünk javaslatára illóolajokból kevertünk össze és üres kapszulába téve lenyeltem azokat.  Reménykedtünk. Férjem folytatta home office-ban a munkáját. Én a gyerekekkel tanultam, házi munkák, illetve számítógép előtti munkáimat végeztem. De éreztem, egyre kevesebb a levegőm, egyre gyorsabban ver a szívem, dogozik bennem a betegség. Álmatlan, fulladással teli éjszakák és hosszú nappalok után egyik éjjel mentőt hívtunk. Azt hittük, elérkezett számomra a vég. Sürgősségi, 86-os véroxigénszinttel, 8 órát ültem, mire egy röntgent készítettek a tüdőmről. Ez semmi lényegeset nem mutat ki. Hazaküldtek, pihenjek. Mikor, hogyan? Munkahelyi határidős munkákkal teli, (lázas) férj és két aktív, mindig éhes, mozgékony és online iskolás/ ill. óvodáskorú gyermek várt otthon. Rokonok több száz kilóméterre és egyébként is karanténban voltunk. Egy nehéz hét után férjem jobban lett, bár a munkái nem fogytak :-D, az én állapotom azonban nem javult. Újabb sürgősségi, ezúttal sima CT, ill. labor, amely magasabb d-Dimer értéket mutatott ugyan (amely utalhat embóliára), de más vizsgálat nem történt. Kaptam oxigént és elköszöntünk. Ezúttal 10 órát ültem a váróterem hideg vasszékén. A későbbiekben a mellkasom és hátam is szinte egész nap fájt (hónapokon át), nagyon gyenge voltam, pulzusom a legkisebb terhelésre is (pl. felálltam) felszökött 140-re.  A lábaim is (főleg a jobb) rettentően fájt. De iskolába vinni kellett Fannit, illetve őt 12:30-kor hozom is haza, itthon tanulunk másnapra, Gergő fiunk is nagyon aktív maradt :-D…Ami örömteli dolog, de nehezen bírtam a tempót velük. Így egyre rosszabbul lettem, amikor a Mátraházi Szanatóriumban dolgozó régi jó ismerősünket – aki ott főorvos – hívtam fel, hogy tudna-e fogadni. Mehettünk, a gyerekek túráztak egy nagyot a Mátrában 😉 Emellett egy, a Debreceni Klinikán dolgozó szívsebész ismerősünkkel is konzultáltam, és az ő véleményük alapján kaptam beutalót izotópos embóliavizsgálatra. A pulmonológus ismerősünk írt fel vérhígítót, hiszen a vizsgálatra és az eredményekre is várni kellett 10-10 napot. Az eredmény: embólia, trombózis. Isteni kegyelem, hogy életben maradtam. Ezután már a háziorvos írt egy beutalót a posztcovid ambulancia pulmonológiai szakrendelésére. Ezzel egyidejűleg teljesen felborult a hormonrendszerem, szinte naponta jártam nőgyógyászhoz, több ciszta, mióma is megjelent a petevezetékben, méhemben, és talán ezek, vagy a vírus és a vérhígító is teljesen felborították a női ciklusomat (sajnos ez azóta is jelen van, bár már néha érzem, hogy kezd normalizálódni). Ami zavaró volt még, hogy zúgott a fülem és hónapokon át borzasztóan szédültem. Így kerültem el a posztcovid fül-orr-gégészetre is, ahol megállapították, hogy nagy fokú halláskárosodásom lett. Mintha építkezésen dolgoztam volna-így fogalmazott a doktornő.  De ekkor felerősödött a kb. utána 7 hónapig tartó „magas pulzus”, így azt zavaróbbnak ítéltem meg és felkerestem a posztcovid kardiológiai rendelést is. 24 órás EKG, szív uh, béta-blokkoló. Ez utóbbi a vérnyomásomat is levitte (a  76/65 már magas értéknek számított, így újabb hetek teltek el „kapaszkodással”, nehogy elájuljak), ill a bétablokkoló rásegített az emésztőrendszer felborulására is, mivel a DAO enzimek termelődését is blokkolta, ez a hisztamin lebontásáért felelős. Emiatt hisztamin intolerancia és egyéb táplálék intoleranciák alakultak ki. Így következett a posztcovid gasztroenterológiai szakrendelés, tükrözés, ultrahang, máj-fibroscan, vérvételek és rengeteg államilag nem finanszírozott allergiavizsgálat (ahova a Klinikáról küldtek, mert sajnos ugyan szükség van az eredményekre, de államilag ezeket nem finanszírozzák, így a magánúton kapott eredményeket kell visszavinni az állami intézménybe. 100.000 Ft felett hagytam pénzt a magánlaborokban. De ekkor az anyagiakat ekkor már elengedtük (pl egy doboz vérhigító 10.000 Ft és 10 napra elegendő, de a később szedett tablettás verzió is 21.000 Ft, és kb 20 napot fed le. 8 hónapig vérhígítóztam…Nem beszélve a töménytelen magnézium, B vitamin, Omega-3, Q10 tablettáról.. )Felháborító és szomorú volt mindezt megtapasztalni. S miért írtam minderről? Több olvasóm kérdezte, miért tűntem el egy kicsit…Másrészt mivel a poszt-vagy longcovid nagymértékben befolyásolta az étkezési szokásaimat is, egy következő bejegyzésben szeretnék írni arról, hogyan hatott a covid rám ilyen téren, mely tünetek alapján jöttem rá, mi lehet a probléma, milyen vizsgálataim voltak, milyen diéták szerint kell étkeznem. És fogok ajánlani egy szuper céget is, akikkel a teljes körű táplálék intoleranciát nézettettem meg, itthonról, könnyedén, gyorsan. Hamarosan tehát ismét ilyen jellegű bejegyzéssel érkezem. Addig is, érdekelne, kedves olvasóim, ti hogy éltétek meg az elmúlt 1 évet, hogy vagytok. Írjatok, ha van kedvetek, szívesen olvasok rólatok.